MAJOROS ISTVÁN OLDALA

A számokról

Akár szeretjük a matematikát, akár nem, akár hiszünk a számokban akár nem, a számok jelen vannak az életünkben. Elég csak a számítógépre gondolni, amely kettes számrendszert használ.

Ha elmegyünk az ideggyógyászhoz, elvégeztet néhány gyakorlatot: fogja meg a jobb kezével a bal bokáját; bal kezével a jobb térdét. És lehet folytatni. Egészséges embernek ez nem okoz gondot, ezért magában jót mosolyog. Pedig ezek fontos gyakorlatok. Ha el tudjuk végezni, az orvos számára ez egy „igen”. Ha nem sikerül, akkor ez „nem”. A számok nyelvén: az igen = 1; a nem = 0. Máris a kettes számrendszernél vagyunk. És ha sok a nem, azaz a 0, akkor át kell lépni egy másik rendszerbe: további vizsgálatokra van szükség.

A mi világunkban a 10-es számrendszert használjuk, ebben gondolkodunk. Nem volt ez mindig így. Számos számrendszer létezett, mielőtt a 10-es általánossá vált.

Az ókorban használták a 10-es, a 20-as, az 5-ös rendszereket, de volt: 12-es 6-os és 7-es is. A római számokban keveredik a 10-es és az 5-ös – I, V, X, L, C, D, M.

A 12-es rendszert idézi a 12 hónap, a 12 óra vagy a magyar tucat.

A 7-es rendszert használták Afrikában, a Közel-Keleten, az ugor népek, így mi magyarok is. Néhány példa: a Jelenések könyvében Istennek 7 szeme van. És 7 pecsét. Isten a világot 7 nap alatt teremtette. Húsvét és Pünkösd között 49, azaz 7×7 nap van. A magyar népmesékben a legkisebb fiú 7 mérföldes csizmában lépked és hetedhét országot, azaz 49 országot jár be. Közben megküzd a 7 fejű sárkánnyal. A honfoglalást 7 vezér vezetésével 7 törzs hajtotta végre. 7 csillagból áll a Göncölszekér. Ez két szent számnak, a 3-nak és a 4-nek az összege. S ebben a közmondásban is benne van a 7-es: „Akkorát hazudik, mint ide hat hét”. De említhetem a berberek szaharai oázis városát, Gadámesz nevét is, ahol 7 kapu, 7 bástya és 7 tér van.

A suméreknél a 7 a világmindenséget jelöli. Horizontálisan ugyanis 4 égtáj van, vertikálisan 3 szint: ég, föld, alvilág. A magyar nyelvben a 7 a dolgok nagy számára utal. Isten a hetedik mennyországban lakik. A pokolnak hét bugyra van.

Átkozódásban is használják: hetvenhét istennyila csapjon beléd. Hét görcs húzzon össze. A mesében pedig ezt olvashatjuk: hősünk hét nap és hét éjjel ment. Azaz sokáig ment.

A hébereknél a hét a teljességet jelöli. Ha valamit hétszer végeznek el, akkor az tökéletes. A bosszú is akkor tökéletes, ha hétszeres és hetedíziglen végzik el. Az engesztelőáldozat akkor jó, ha hét állatot áldoznak és a vért hétszer hintik szét. S ugyancsak a hébereknél a legtökéletesebb a 777.

Jahve neve: 15. Helyette 9+6 –ot írtak.

A sátán száma: 666. A Bibliában ez a fenevad száma. A sátánistáknál Néró neve ugyancsak 666.

József Attila pedig így ír:

„E világon ha ütsz tanyát,

hétszer szűljön meg az anyád!”

Vagy a refrén:

„A hetedik te magad légy!”

Lehet ezek után nem szeretni a matekot és nem hinni a számokban?

TÖMEGPSZICHÓZIS

Vannak történelmi helyzetek, amikor az emberek sajátos tudatállapotban közös módon viselkednek. S ez ugyancsak fertőző és halálos áldozatokat is okoz.

A 11-12. században Németországban terjedt a „táncdüh”. A tarantella nevű táncot oly hevesen járták, mintha a tarantella nevű pók csípte volna meg őket. A táncjárvány sok ember halálát okozta.

Perugiában 1260-kezdődött a „flagelláns járvány”. Egy remete arra szólította fel az embereket, hogy önkorbácsolással vezekeljenek. Innen terjedt Észak-Itáliába, Franciaországba, Németországba, Lengyelországba. Járványos méretet a pestis hatására 1349-ben öltött. A kórt isten büntetésének tekintették.

A 17. századi Franciaországban „ugató járvány” terjedt. Egy nő kezdte, és többen kimentek az utcára csaholni. Apácakolostorokban fordult elő, hogy az apácák felmentek a háztetőre, s a holdat ugatták.

A tömegpszichózis sok áldozattal járó következménye volt a boszorkányüldözés. A hivatalos kezdetet VIII. Ince pápa 1484. december 5-én kiadott bullája jelentette. Főleg a dominikánusok ösztönzésére adta ki. A boszorkányüldözések alapmunkáját, „Malleus maleficarum” (Istentelenek taglója) Jakob Sprenger és Heinrich Kramer, dominikánus inkvizítorok írták, s 1487-ben jelent meg. Magyarul: Boszorkánykalapács néven ismert. Rothár longobárd király 643-ban, Nagy Károly 787-ben, majd Könyves Kálmán is kijelentette, törvénybe foglalta, hogy boszorkányok nincsenek. Ez azonban csak a rontó lényekre vonatkozott, az ártalmas bűbájosokat, varázslókat az egyház hatáskörébe utalta.

A 14. században már találkozunk boszorkányperekkel Franciaországban, Németországban, Angliában.

A Boszorkánykalapács szerzői öt év alatt 48 boszorkányt égettek el. A máglyát per, kínzással egybekötött bizonyító eljárás előzte meg. Hivatkoztak az Ótestamentumra: a varázslóasszonyt nem szabad életben hagyni. Aquinói Szent Tamás is elfogadta a létezésüket. A boszorkány a Sátán társa, akivel paráználkodik, seprűnyélen lovagol, kutya, fias disznó, macska, stb. képét öltve rontja meg az embereket. Hiába írta Hans Sachs, a dalnokversenyek győztese, hogy

„Ördöghit s lovaglás,/ Csak rémkép az, s látomás”.

Hiába írta Johann Weyer, hogy a boszorkányoknak tulajdonított betegségekkel orvosnak kell foglalkoznia, s nem ördögűző papoknak, a máglyák égtek. Az áldozatok száma 300 ezer és 1 millió közöttire tehető, nyolcvan százaléka nő, s ezen belül özvegyasszony volt. A boszorkányüldözések mozgatói: politikai, a boszorkányságot eretnekségnek tartották. Gazdasági: a vagyont akartak megszerezni. A boszorkányság okaként a testi élvezetre való vágyat is megnevezték, s a „Boszorkánykalapács” szerzői szerint ez a vágy a nőkben kielégíthetetlen.

Magyarországon a 19-20. század fordulóján Komáromy Andor adott ki egy 700 oldalas munkát, 461 boszorkányperrel és ehhez kapcsolódó adatokkal.

Étkezés a palócoknál

Mikszáth Kálmán kiállt, felszólalt a hagyományos magyar ételekért, amelyeket a jövevény-ételek el akarnak tüntetni az étlapokról.

„Hogy szorította ki a jó fagyos szalonnát a kávé. Hogy hódított a beefsteak óriás területeket, s különböző nemzetiségre szakadva, majd mint filet de boeuf, majd mint ramsteak, vagy entrecőte vergődött uralomra. A becsületes öreg rostélyosok és borjúszeletek szerényen kucorognak valahol hátul az étlapokon – írja.

„Nem szabad tehát a magyar konyhát pusztulni hagyni. Dőljön, omoljék minden a nagy reformok és divatok mániájában, pusztuljon a vármegye (ámbár ott egészséges, jó gyomrok vannak), pusztuljon a dzsentri, a szűzdohány, de az ősételek maradjanak.”

S hozzáteszi, hogy utazzunk, mert amikor hazajövünk, akkor érezzük a különbséget a magyar konyha és az újdonságok között. Ezt ő így fogalmazza meg:

„akkor tör ki csak rajtunk a »furor hungaricus«, a rettenetes »etyepetye« (ahogy ezelőtt az étvágyat nevezték), midőn a paprikás pörkölt illata újra megcsapja orrodat, s a túrós csusza haván pirosló tepertyűk nevetve megszólítanak. A kemence mályában sült pecsenyék szaga megbódít, az ősi mártások íze bizsergésbe hozza véredet”.

Mikszáth korában a palócok étkezését nem igen fenyegették az újdonságok. Nem, mert szerény, szegényes volt a táplálkozásuk. A búza, rozs, árpa, kukorica vagy konkoly őrleményéből készült kenyér meghatározó szerepet játszott. Fontosságát, megbecsülését mutatta, hogy amikor egy kenyérdarab a földre esett, felvették és megcsókolták. (Ez persze nem palóc sajátosság, mert erről már Rotterdami Erasmus is írt a 16. század első felében.) Kenyérpótlók is készültek, mint krumplilángos, a krumplilaska, vagy a különféle lekvárokkal töltött bodag. Kukoricalisztből készítették a szegényesnek tartott málét, de a cukor elterjedése előtt ez volt az édesség a paraszti társadalomban. S kukoricából készült a görhe és a ganca is. Ki ismeri manapság ezeket az elnevezéseket? Pedig ismerős lehetne, mert a vegetarius étkezés újra felfedezte ezeket az egyszerű, de egészséges ételeket. S ha szegényesnek is tartották, az elnevezésekkel nem fukarkodtak:

Édesmálé. csipásmálé, görhemálé, görhönymálé, laskás málé, aljas málé, árpaganca, kukoricaganca, krumpliganca, kanállal szaggatott, haluska, kukoricazsámiska, árpazsámiska.

Az ehhez hasonló elnevezés gazdagság más palóc ételeknél is megtalálható.

Szegénység és gazdagság. Ez a kettősség figyelhető meg a palócok földjén. Ahogy Szabó Zoltán fogalmaz Palócia fővárosáról, Balassagyarmatról:

„szegénységben gazdag táj veszi körül … Palócország fővárosát”.

Juhászok, kanászok

Ősz húrja zsong,

Jajong, busong

A tájon,

S ont monoton

Bút konokon

És fájón.

Ki ne ismerné e sorokat? S most tényleg busongva, esővel, köddel köszöntött be az ősz. Ősszel sem kell azonban búslakodni. A régi, az ipari korszak előtti világban sem szomorkodtak. Néhány szokás ebből az eltűnt, elfeledett világból.

Szeptember 29-én, Szent Mihály napján fogadták fel a juhászokat a következő esztendőre. S ugyanezen a napon hajtották haza a juhokat is. Vagy Demeter napján (október 26.). Szent Demeter a juhászok védőszentje, ezért Demeter (Dömötör) napján dömötöröztek, napokig mulatoztak.

A juhásznak nagy rangja volt a pásztorok között. Többre tartották magukat a parasztnál. Egy peres ügyben, amikor a bíró azt javasolta a juhásznak, hogy egyezzen meg a gazdával, ezt válaszolta: „Én egy paraszttal? – Hát maga micsoda? – kérdezte a bíró. Én juhász vagyok” –válaszolta. Mikszáth írja Lapajról, a híres dudásról, hogy a nagyapja számadó bacsa volt, s ez akkora rang volt, mint a közönséges életben a főispánság. Ezt Illyés Gyula is megerősíti. Juhász családból származott, ezért ő királyfi volt ebben a társaságban. A leülési joggal is érzékelteti a különbségeket. A kanásznak a juhászok között tilos volt leülnie. A gulyások csak akkor ülhetnek le „Ha elcsúsznak a lepényen”– írja Illyés. A csikósokra pedig csak legyintett a nagyapja.

A juhászok maguk készítette hangszereken, furulyán, dudán játszottak. Ez utóbbi a lakodalmak, táncmulatságok hangszere volt. További érdekesség: 1910. november 13-án kanászhangversenyt rendeztek Ipolyságon, a megyeháza udvarán. A résztvevők kanásztülkön és dudán játszottak. Az eseményen Bartók Béla is jelen volt, és rögzítette az elhangzott dallamokat, dalokat. „Micsoda látvány – írta Bartók. cifra szűr a vállukon, hónuk alatt a díszes duda, kezükben a tülök, a remekbe kivart kanászustor!”

Az eseményt Móra Ferenc is megörökítette A honti igricek című novellájában. Én viszont nemcsak erről, hanem a palócok eredetéről, életéről, szokásaikról egyaránt írok nyáron megjelent könyvemben.