Juhakolban, jászolban jött a világra a megváltó. Körülötte minden és mindenki szegény volt. Csak lelki gazdagságot látunk a szemekben. Meg a három királyt s ajándékaikat. A Szent Családnál nem volt szegényebb abban a korban. Karácsony közeledtével ezért egykor és ma megszervezik a szegények karácsonyát. Mert vannak szegények. De kik ők? Márainak alig voltak személyes tapasztalatai erről, csak azt tudta, hogy „vannak urak, s úrnak lenni jó dolog; s aztán valamilyen homályos, tandíjmentes, szegény sorsú emberiség”. József Attilának viszont voltak „élményei”: „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset” – írja. Az éhség, az ennivaló hiánya fokmérője a szegénységnek. A polgári világ ezt isteni elrendelésnek tartotta, bármilyen szomorú is. Márai azt is hallotta, hogy a szegények nem szeretnek dolgozni, és ha pénzt kapnak, elisszák. Az úri világ nem sokat tűnődött ezen. Jótékonykodott, s úgy vélte ezzel letudja a felelősségét. A kereszténység alamizsnával próbált enyhíteni a helyzeten, s azt javasolta, hogy a gazdagok osszák szét vagyonukat. A reneszánsz és a reformáció idején már szégyennek tartották a szegénységet. A hagyományosból az ipari korszakba forduló Európa aztán megismerte a nyomort. A 2019-ben szentté avatott John Henry Newman bírálta a sikerembereket, mert szakítottak a közösség iránti felelősségérzettel. Benjamin Disraeli hozzátette, hogy megteremtették a munka rabszolgáit. A szegénység akkor okozott döbbenetet, amikor Charles Booth 1889-ben azt állította, hogy a londoniak egyharmada szörnyű szegénységben él. Óriási volt a felháborodás. Nem akarták elhinni, hogy a világ leggazdagabb országának fővárosában ez a helyzet. A számok azonban ezt igazolták. A 19. századvégi Londonban a lakosság 30%- a, kb. 1.300.000 ember élt a létminimum alatt. De kik a szegények? Ehhez meghatároztak egy jövedelemszintet, s aki ez alatt él, az szegény. Ha azonban nem elég magasan húzzák meg a szintet, azok is a létminimum fölé kerülnek, akik valójában nincstelenek. Ezért az abszolút és a relatív szegénység kategóriákat is használták. Később már nem határoztak meg semmit. Szegény az, akinek a jövedelme nem haladja meg a segély szintjét. Igaz, közben a szociális segély megszűnt. Akkor ki a szegény? A munkanélküli, a beteg, a rokkant, a nagycsaládos, az öregkori nyugdíjasok fele, s még lehetne sorolni. S miért szegények az emberek? A britek szerint a szegények nem szeretnek dolgozni. Azt gondolták aztán hogy a piaci mechanizmusok majd segítenek. Thatcher kormánya idején viszont kiderült, hogy a gazdagok és a szegények közti szakadék mélyült, növekedett a létminimum alatt élők száma. Mi a megoldás? Nehéz kérdés, mert a jóléti társadalmakban is jelen van a szegénység. Világunk ebben igen gazdag. És ez rendszerfüggetlen. A szegénységet ezért újra és újra felfedezik. A szegénység Magyarországon is jelen volt és van. Nálunk „a rendszerváltás azt jelentette, hogy a … legélhetőbb államszocializmusból mentünk át … a legpocsékabb kapitalizmusba” – fogalmaz tömören Ladányi János szociológus. A szegénységhez sok út vezet. A palócok például akkor kezdtek szegényedni, amikor a fityuszért (ital) a kocsmába vándoroltak, majd rákaptak a pálinkára, a csodabalzsamra. Manapság ehhez a drog is társul. Szabó Zoltán egy mezőkövesdi orvos esetét írja le. Amikor jelentette, hogy tízezrek élnek a létminimum alatt, ez volt a válasz: „a létminimumot annak idején magasabban állapították meg, mint az a valóságban megvan”. A szocializmusban az ötvenes évek elején aztán megoldották a problémát. Kijelentették: a szegénység megszűnt. Politikai rendszerek azonban jönnek, mennek. A szegénység marad. Karácsony közeledik. A csendes, szentséges estén majd átadjuk egymásnak ajándékainkat, s karácsonyi dalokkal köszöntjük Isten fiát, akihez képzeletben mi is benézünk, hogy üdvözöljük a szegények királyát. Talán enyhítést hoz majd a háborúk, a válságok, betegségek sújtotta világban a szegények szenvedéseire.
Szegénységben gazdag világban élünk
