Háború van, borzalom” – írja az ismeretlen költő. A háború mindig szörnyű és borzalmas. Akár kőbaltával verik egymást agyon, akár szuronyrohamban gyilkolnak a katonák a harcmezőn a szögesdrótok között vagy a lövészárkokban. S az sem rettenti el az embereket, ha gránát robban és bomba vagy éppen a gépágyú dörög és rombol és öl.
Gyóni Géza arról ír, hogy „halálgép muzsikál felettünk”; hogy „gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek”.
„Hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,/és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.” – Ezt már Radnóti Miklósnál olvashatjuk, aki egy másik versében azt is megjegyzi: „elfut a béke s kigyúl a világ”. Igen, elfut a béke, mert a béke „futó reménység”. Hát most elfutott ez a „tünde fény”, ez a „forgó századoknak ritka éke”, s Európában ismét háború van. Hiába könyörög Móra Ferenc egyik versében, hogy „Uram, a háborút parancsold vissza már!” A háború mégis itt van, újra itt van.
Európa gazdag háborús tapasztalatokban. Európa tudja, hogy mi a háború. Lehet, hogy mégis elfelejtette? El lehet felejteni azt, amit Juhász Gyula ír? „A temetők most virulnak,/ A halottak nem pirulnak”. Vagy Ady Endre sorait?
Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
A háború még mindig Clausewitzet igazolja, miszerint a háború a politika folytatása más eszközökkel. S ha azt hisszük, hogy a béke megteremtése lenne a cél, nagyot tévedünk. A háború és a béke egyaránt csak eszközök a hatalmi politika szolgálatában.
